it's love

Megint úristen van...

Sorolom:

unatkozós csalódás az Ódryn. A gömbfejűek és a csúcsfejűek ősbemutató elég Zsótér, de a miértjén kívül nagyon sajnáltam.

Volt Gólemes Narancs-revü, amely egyik-másik száma kifejezetten üdítő volt, de akadt borzalom is.
Mohácsi valami csodát művelt a Liliomfival, persze testvérével közösen. Ez nem egy Szigligeti, hanem egy Mohácsi testvérek jegyezte őrültség. Annyi geg, intertextualitás, értelem és humor van benne, hogy kötelező darab.

Az NTlive a kibírhatatlansággal vetekedett, csak nagyon-nagyon nagy rendezők ilyenjére szabad jegyet venni, semmi lutri, mert megint öregedtem...

Az az előadás, ami napokig nem hagy nyugodni, és zakatol a fejemben, folyton értelmezem, és ijesztően jó kérdéseket implikál a fejemben, na az maga a tökély. Ilyen, meg még ilyenebb Zsótér Kurázsi mamája a Radnótiban. Igazi, nagyszabású, formakánonszemléltető ohhwáó.

(Nem kell mondanom, hogy azóta kutatom - persze nem csak őt -, rá vagyok kattanva!)

Untató, igazi csalódás volt viszont Horváth Csaba Peer Gynt rendezése, ami csak egészen halvány nyomokban mutatta azt a Fortés vérmérsékletet, amit ezek után lehet, hogy csak képzeltem.

A kattanásom levezetőjének Zsótér Vágyvillamosát szántam, őrült érdekes látni, két egymás utáni rendezését ugyanott, majdnem ugyanazokkal a színészekkel - totál más, persze az alapanyag is. Az egyik előadás tisztességes, jól megcsinált, a másik meg, maga az iskolapélda, az igazi kivétel.

Ez már a beteges kategória, tudom. Ez már mennyiség, de...

Van egy nagyon érdekes kérdés, amire igazán nem tudok válaszolni. Ez persze nem igaz. Tudok, csak, nem biztos, hogy igazat. Mindenesetre történt egy névcsere, és csak most vettem észre.  Volt már ilyen, de nem emlékszem, mi jött utána.

Sokminden hiányzik, időnként egyre jobban, mert megint egy olyan korszakot élünk, amikor csak a biztos pontok maradnak meg, minden más elhal.

Persze a színházon kívül ott van még az egyetem, azok azemberek (!), meg a sokmás, ami épp lázba hoz. Most épp a szuperkütyüm...

De most Berlin a soros!

"Próféta vagyok, bazmeg!"

Megint abbahagytam az életem, ami a blogolást illeti. Megpróbálom utolérni, de nem lesz könnyű. Zajlik, ahogy szokott :)

Voltak Narancs-sztorik, munka, megjelenés: Szakítós szkeccsfilm harmadéves operatőrhallgatóktól, Armel interjú. A klasszság felső fokát mégis az jelentette, amikor az "igazgató asszony" irodájában felismertem a festményt és szerzőjét.

Eléggé beindult az évad is, volt Bagossy A vihar az Örkényben, Castellucci  a Trafóban, na meg premier a Nemzetiben. A vihart még kellőképpen nem dolgoztam fel, de egy nagyon ötletes, slusszpoénos megoldásokkal teli előadás, Gálfival. Castellucci Az arc fogalma Isten fiában műve frenetikus, akkor is, ha egyesek szerint giccs - érteni vélem ezt a nem pejoratív értelemben is használatos esztétikai kategorizálást -, de azért az Előadáselemzés órán megvitatottak után biztos, hogy nem az.

(Ha már az óránál tartunk, egyszerűen katartikus élmény - a múltkori Zsótér: Csongor és a mostani Castellucci)

Serban Angyalok Amerikában rendezése a Nemzetiben pedig botrányosan jó. Alföldi főszereplő, méghozzá sokféle értelemben. Nehéz témákat boncolgat a darab, és van egynémely hibája az alapanyagnak, ami a kulturális és időbeli kontextusát illeti, de az elképesztő színészi játék, és a nyers valóság bőven elviszi a hátán az apróságokat. AR mellett Kulka és Szabó Kimmel brillíroznak, na meg Udvaros Dorottya sokszereplős jelenléte főleg Ethel Rosenbergként és a mormon anyaként, és nem elfelejteni Tenki Rékát, aki nekem most bizonyított csak igazán, fantasztikus dilis nőszemély. A többiek sem rosszak - persze!

Midnight Musicoztunk, rendesen babzsákból majdmegfagyva - Vivaldi és Zelenka mellett földöntúli, márfáj Ligeti zene szólt. Közben tényleg elköszöntünk a nyártól, vége a kerthelyiséges éjszakáknak. 

Történtek apróságok: aggódás, találkozás, kutatás és más "ás" végű izék,

de most épp szörnyen lefoglal, hogy ötnapnyi programot tervezek Berlinbe :)