je ne suis pas completement idiote! compréhensible?

Szeretném tudni, hogy mégis, mit gondol magáról? Vagy mit várt?

Az, hogy barátok vagyunk, az smafu?

Vagy a "legyünk barátok" igazából azt jelenti, hogy soha többet nem akarlak látni kisanyám? (A végén még majd rám keni a vallomást is, mint a Spanyol...)

Najó, befejeztem: a morgást is, az agyalást meg főleg.

Az pedig még mindig megdöbbentő, hogy sérült embereket bazári majmokként lehet csak promotálni, na meg celebeket felvonultatni, hogy a jó öreg hírérték is meglegyen.

"Az ember fogalmai megváltoznak idefenn"

Akármit ír is tévésmaci, szerintem a Három szín klasszság, nemzeti identitás ide, műmájerség oda. Kieslowski szereti a "sorozatokat", lásd: Tízparancsolatra - most épp a Fehér kezdődik.

Az elmúlt hét utazással telt, kedvesvidék után egy utolsó nyár végi Balatonozás következett, ami azt jelenti, hogy az itthon töltött idő minimálisra sikeredett. Dolgoztam, és megnéztük A vérszipolyt. Viszont a mamának segítettünk a befőzésben, megint rengeteget sikerült ennünk, csak annyit mondok: szilvásgombóc, szalonnasütés... Az immár végleges apadásnak indult tóban pancsoltunk, napoztunk; na meg mindenfélét olvastam, és fejben már elkezdtem az őszt.

Rákattantam Thomas Mannra. A Halál Velencében után most A varázshegyet cipelem majd. Nem fér a fejembe, hogy a megkapó hangulatú, súlyos mondandójú kisregényt, hogy olvashatta a 8-10 éves kisfiú a Bor, mámor, Provance-ban... Egyébként meg a Balbec Beach ideillő novelláját azonosítgatom, mint motívikus forrásfelhasználót.

"Magány termi az eredetiséget, a merészen, meghökkentően szépet, a költeményt. Ámde a magány termi a fonákot, az aránytalant, az abszurdot és a tilalmast is."

Idén nem találkoztam a tapolcai bolhapiacon a bácsival, akitől tavaly a kincseket vettem - ehelyett egy újabb színházas könyvvel gyarapodott a polc, potom 300 forintért. Többek között ezt hívják tehetségnek!

Független mosoly

Kínomban elkezdtem futni. Ez sok szempontból kényszer, meg jó terápia is. Újra érzem, hogy van testem, mert itt fáj, ott fáj... De ott már nem.

Drámázásunk ez alkalommal végleg kizárólag másról való beszélgetésbe torkollott, így hozta az élet. Sőt a kíváncsian várt Ai Weiwei kiállításról is egy kósza kör után kifordultunk, mert tömeg az volt az Ernstben, de levegő nem, a képeket meg majdhogynem meg sem lehetett közelíteni. Majd egy nyugis hétköznap újabb kísérletet teszünk. Sajnálatos, hogy a megnyitóbeszédek is kimaradtak, hangerő híján hiába vártuk Gothár szavait, nem jutottak el hozzánk.

Megnéztem Marguerite Duras L'Amant című könyvének adaptációját, és háát kicsit értetlenül nézek magam elé. Elképesztő írónőről van szó, aki már a Vörös-féle Nyáron, este, féltizenegykor előadással lenyűgözött. Tengermániás, akinek a kínos helyzetekről is elmélete van. Felvettem a listára, arra a listára.

Viszont Maslowska drámájától teljesen kiborultam. Elborult egy csaj lehet, mert a Megvagyunk egymással című dráma elég betegre sikeredett.

Van valami, amit a nagy rajongásban elfelejtettem. Én vagyok.

"Nesze neked remény színháza!"

Tény: az élet nem egy nagyoperett. (csak zárójelben jegyzem meg, mivel a műfajtól - csekély kivétellel - alapvetően a hideg ráz, talán nem is baj)

A Szerencsés flótás egy fogyasztható, az átlagnál kicsit zenésebbre sikeredett, extra látványos - a tánc és a vetítéstechnika zseniális - profi produkció, aminek a mélyen ülő utalásai és belső poénjai tetszettek legjobban, na meg a kérek még szám ,és háát Tibi.

Fliegauf Bence Wombja azért fantasztikus film, mert letaglóz, elgondolkodtat, és ezernyi kérdést implikál. A képei csodásak, Eva Green pedig utánozhatatlan.

Forgách András all round.

Ha megmarad konstans örömforrásnak oké, de kérek még.

Rinyagép

Majdnem megálltam, de vérbeli konspirátorságom azért nem hagyott teret, ami pedig mint megtudtam egy igen vonzó olasz színházi trénertől, már-már művészetnek számít. Szóval sem tér, sem művészet.

Gyakorlatilag csak attól félek, hogy a "mindig igazam" van státusz most is annak bizonyul ami. Nyilván nem törnék össze pici darabokra, de azon kívül, hogy nem esne jól, valószínűleg az életem más területét is meghatározná némiképp. (Vigyázzatok, nem leszek kedves!)

Így virágnyelven elég titokzatosnak hagzik mindez, pedig rém egyszerű: türelmetlen vagyok. Jaj, nagyon. Simán útálok várni.

Pedig kaptam új feladatot: megnéztem, megírtam. Drámáztunk. A vonzó ufóról kiderült, hogy nem is néma. Vettem egy "reggelizős" szoknyát, amit nem vettem fel. Rongyosra nézem/hallgatom az aktuális kedvenceimet, ahelyett, hogy olvasnék.

Ha nem úgy alakul bármi (sic!), ahogy épp számításaimból kiolvasható, én leszek a legjobban meglepve, de persze csak azután, hogy abbahagytam a pánikolást :)

talán (túl) sok...

A folytatás hasonló: Balaton, Narancs és Revizor megjelenések, munka, mozi, barátok.

Rengeteg minden történik, de nincs kedvem mindent megírni. Egyrészt rengeteget beszélgetek, és amit egyébként szívesen kiadnék magamból, az egyébként is kint van - morgolódni tudnék, de nem akarok -, másrészt annyira az itt és mostra koncentrálódik minden, hogy épp kicsit motivációját vesztette a blogolás. Vagy csak pihenek.

A nyár, mint mindig alapvető elmélkedéssel telik, de semmiképp nem a nyavalygás jegyében, sőt. Állandóak a kérdőjelek, de közben ezek  őrületes izgalmat jelentenek, folyamatos készenlétet, meg persze bizonytalanságot dögivel.

Viszont a Narancs-beli "szereplésem", és a nagyon várt Revizoros cikk publikálása rengeteg erőt ad mindennek a folytatásához, akkor is, ha sokszor csüggedek, és örökké türelmetlen vagyok.

A Summertime Sadness mellett persze olyan dolgok is történnek, amiktől csak hápogok, mint mondjuk az Ai Weiwei portréfilm, ami tényleg ohhwáó. Minden amit a kortárs képzőművészetről, az empátia kifejezéséről és az alapvető, végtelen szabadságról gondolok benne van ebben a kínai fickóban. Annyira klassz a film, hogy míg egyszer a hideg ráz, máskor jókat lehet kacarászni, addig sírás a vége.

Most épp "szünetet tartunk" Nádast, kicsit megcsalom Sartre-tal, aki óriási! Persze a mindeféle kutakodás közben az ateizmustól, az egzisztencializmuson át eljutottam Simone de Beauvoirhoz - nem volt nehéz -, akitől muszáj lesz olvasnom egy s mást.

Ha az őszt egyedül kezdem - és most nem vagyok pesszimista -, nem lesz különösebb problémám legalább 10 hónapig, mert a tanulás-olvasás-írás annyira leköt majd, hogy nem foglalkoztatnak majd olyan butaságok, mint hogy ki mit miért csinál, és vajon mit gondol. Persze ez így egyáltalán nem igaz, de majdnem.

Talán sokmindennek most jött el az ideje, vagy nem.