A legeslegjobb színházi előadások azok, amelyek annyira rabul ejtik a nézőt, hogy nem eresztik még a taps után sem. Megmaradnak a képek, az érzés...
A Mundruczó-történet furcsa szorongással indult, már a buszos odaút is olyan volt, aztán a várakozás a gyárépület előtt... Aztán felhúzták a teherkaput, megjelent a véres Nagy Zsolt orvosi köpenyben, és beinvitált minket egy történetre.
Az első sorban ülni fantasztikus, egy ilyen előadáson meg főleg, de csak akkor, ha tudod, mire vállalkozol.
A sztori önmagában is nagyon erős, a vizuális megjelenítése óriási, a kamiondíszlet, a gyármiliő, a technika használata és a vetítés csak fokozzák a hangulatot.
A színészek óriásiak, tényleg!
Nem annyira bántó az előadás, mint A jég, egészen más, mégis felismerhetően, egyedi Mundruczó. A darabválasztás magáért beszél, szépen építkezik, A jég következő állomása, miközben vissza is tekintünk, mert a Delta jellegű csónakos vetítési elem önmagában is nagyszerű, háát még így.
Láng Annamária csodás, Rólandban nem lehet csalódni, Katona László most is egy ijesztő, infantilis egyén, Derzsi János kedves, a kurvákat játszó színésznők, hol jók, hol jobbak, és háát a nagy találkozás, a rabul ejtő tekintet, az összekacsintás és az az érzés... Látnom kell még!
Nagyon szeretem, amikor a néző is részese az előadásnak, bevonják, akár kiszólásokkal, akár direkt módon. Amikor Nagy Zsolt megállt előttem 10 centire, és azt kérte, hogy menjünk Tóth Orsi helyett a kamionra, és csak nézett... Szapora szívdobogás, feszült szemkontaktus. És csak kérlelt, aztán ment tovább.
Nehéz Istennek lenni, akárhogy is értelmezzük a feljebbvaló fogalmát, akárki is volt ő, akárhonnan jött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése